Egy új dimenziós Rife terápia

This post is also available in: francia, spanyol, brazil

 

 

A zene csak egy megfeszített húr rezgései által lehetséges – ez egy újabb példája a polaritások közötti DLE állapotnak. A feszültség, mint a stressz egyik formája, amitől az Új Kor többnyire meg akar válni, lényegében az egészség alapja, mint rezonáló képesség.

 

Mi már a kezdetektől azt mondtuk, hogy a zene a megfelelések implicit tanításának volt elrendelve. Az az elképzelés miszerint minden dolog egy megbonthatatlan kötelékhez tartozik (inviolato vinculo) visszhangzik Plato-nak a Timaeus művének a következő soraiból is:

 

Ennek a négy természetbeni anyagnak a segítségével (az elemek), a Kozmosz teste arányosan harmonizálódott és ezáltal létrejött, megvalósult. Mivel az Egyetértés minden körülményei együtt voltak biztosítva, a személyazonosság önmagában megbonthatatlanná vált minden más anyag számára, mint ami Ő.

 

Ez a felbonthatatlan kötelék Fludd és Plátó számára is az arány volt. Ez volt az az arány, ami összekapcsolta a mint-et a mint-tel úgy, ahogy a Makrokozmosz összekapcsolódott a Mikrokozmosszal. Fludd bemutatta ezt az elképzelését a monochordum humaniae microcosmi művében. Ebben a meglözelítésben, az ember mikrokozmosz az ő különböző részeivel, mint amilyenek az anatómiai, mentális és spirituális részek, amelyek mind harmonizálva vannak egy törhetetlen lánccal vagyis a húrral, és ennek a különböző harmonikus arányaival.

Louis Charpentier

 

És végül, a gótikus műemlék tökéletes beállítást igényel a súly és a tolóerő között, a tömeg ahhoz, hogy tolóerőt hozzon létre a saját maga tagadásává válik. A kőben lezajló aktivitás ezért egy állandó feszültségállapot, amelyet az építőmester úgy kezel, mint egy művész a dallamokat egy hárfa húrjain. Ily módon hasonlít egy gótikus katedrális egy hangszerhez.

 

 

 

Kepler nagyon alaposan vizsgálta az auditív teret a kisérletein keresztül. Pitagorász követői a fent említett három időközre korlátozták zenei eszközeiket, rendszereiket. Kepler próbálta meghatározni a hang összes lehetséges harmonikus arányait, és érdekelte az, hogy ezt miképpen lehetne használni a geometriában és a matematikában.

 

 

Cáfolva az ókori görögök zenei elméletét, Kepler megkérdőjelezte azt, hogy valóban volt-e közös “egység” vagy “egy” a húr minden harmonikusan elosztott pontján? Vajon létezik egy legkisebb intervallum, vagy “közös tényező”ahonnan egymástól különböző harmóniákat lehet kialakítani?

 Kepler úgy találta, hogy nem volt.

A “közös tényező”megtalálására fordított erőfeszítések kis eltéréseket hagytak maguk után, mint az oktáv 1/81 – ed része nagyságú rés (amit szintonikus vesszőnek neveznek zenei termenusokban) a harmóniák között. Ha nincs valamilyen “mérsékelő” rendszer, ami állítson ezeken az eltéréseken, a “vesszők” felhalmozódhatnak egy egyenlő lépéseken alapuló hangszeren mint amilyen a zongora is, eldobván a harmóniákat egyetlen folyamatos felső tartományba.

Vincenzo Galilei (1520-1591), Galileo Galilei apja és egy zenei elmélet tudós létrehoztak egy olyan kiegyenlítő rendszert, amelyik “elosztotta a különbségeket”, a “vesszőket” azért, hogy megkönnyítsék a zongorán való zeneszerzést és játszást.

Kepler ezt a gondolatot egyszerűnek és tévesnek nevezte. Ő úgy gondolta, hogy egy sokkal elegánsabb hangoló rendszert kell kitalálni.

Úgy, ahogy a bolygók pályája sem tökéletes körökön alapul, a harmónia mögötti elvek sem egyszerűsíthetőek le zenei “atomokra” az igazi együtthangzás feláldozása nélkül.